Mennyibe kerül valójában egy termék? Önköltség-számítás kis gyártó cégeknek

Egy kis gyártó cégnél az árajánlat sokszor így születik: a tulajdonos ránéz a kérésre, megbecsüli az anyagot, hozzátesz valamennyit a munkára, és mond egy számot, ami „szokott menni”. Amíg a megrendelések hasonlók, ez működik. Amikor viszont megjelenik egy szokatlan méret, egy kisebb tétel vagy egy különleges kidolgozás, az érzésre adott ár könnyen az önköltség alá csúszik, és ez csak hónapokkal később, a könyvelő táblázataiban derül ki.

Az önköltség-számítás nem könyvelői feladat. Az a kérdés, hogy egy darab termék előállítása mennyibe kerül, a termelés és az értékesítés kérdése, és jobb, ha ott is válaszolják meg.

A négy költségréteg

Egy termék önköltsége négy rétegből áll össze. Az első kettőt mindenki ismeri, a második kettő az, amit rendszeresen kihagynak.

1. Közvetlen anyag. Az alapanyag, a festék, a ragasztó, a csomagolás. Ezt a legkönnyebb számolni, mert van róla számla. A hulladékot is ide kell érteni: ha egy ívből a vágás után a negyede megy a selejtbe, akkor a teljes ív ára a termék költsége, nem csak a felhasznált rész.
2. Közvetlen munka. Annyi munkaóra, amennyit a termék ténylegesen elvisz, megszorozva az óradíjjal. Az óradíj nem a nettó bér, hanem a bér és az összes járuléka.
3. Gépidő és beállás. A gépnek is van költsége: értékcsökkenés, áram, karbantartás. A beállás ráadásul tételenként egyszer jelentkezik, akár száz, akár tízezer darabot gyártunk. Kis tételnél ez a réteg sokszor nagyobb, mint az anyag.
4. Általános költség. Bérleti díj, fűtés, telefon, könyvelő, az irodai munka, a kiszállítás szervezése. Ezt valamilyen kulccsal kell a termékekre osztani.

Az általános költség felosztása

A leggyakoribb hiba, hogy az általános költséget egyszerűen százalékban teszik rá az anyagköltségre. Ez akkor torzít, ha a termékek nagyon különböző munkaigényűek: egy drága alapanyagú, de egyszerű termék túl sokat visel el belőle, egy olcsó, de sok kézimunkát igénylő pedig túl keveset.

Kis cégnél jól működik, ha az általános költséget a munkaórákra vetítjük. Összeadjuk egy év általános költségeit, elosztjuk az évben ténylegesen gyártásra fordított munkaórákkal, és ezt az óránkénti összeget minden termékhez annyiszor adjuk hozzá, ahány munkaórát elvisz. Nem tökéletes, de sokkal közelebb van a valósághoz, mint az anyagra tett százalék.

Egy egyszerű táblázat elég

Ehhez nem kell vállalatirányítási rendszer. Egy táblázatkezelőben egy lap a termékcsaládoknak, soronként:

• anyag darabonként (hulladékkal együtt),
• munkaperc darabonként,
• beállási idő tételenként,
• gépóra darabonként.

Egy külön lapon szerepel az óradíj és az általános költség óránkénti összege. Ha ezek változnak (mert emelkedett a bérleti díj vagy a bér), egy helyen kell átírni, és minden termék önköltsége automatikusan frissül.

A tételnagyság mindent megváltoztat

Ha a táblázat kész, érdemes ugyanazt a terméket három tételnagysággal kiszámolni: kicsivel, közepessel és nagyval. Ilyenkor szokott kiderülni, hogy a kis tételek önköltsége darabonként a többszöröse a nagyokénak, mert a beállás és az ügyintézés költsége kevés darabra oszlik el. Ebből két dolog következik: vagy legyen minimális rendelési mennyiség, vagy legyen külön ár a kis tételekre. Mindkettő védhető álláspont, ha a vevőnek el tudjuk magyarázni, és el tudjuk, mert a számok a kezünkben vannak.

Mikor kell újraszámolni?

Évente legalább egyszer, és minden olyan alkalommal, amikor egy nagyobb költségelem változik: új bérleti szerződés, béremelés, alapanyag-áremelés, új gép. A táblázat akkor ér valamit, ha a benne szereplő számok frissek. Egy két éve nem frissített önköltség-táblázat veszélyesebb, mint ha nem lenne, mert biztonságérzetet ad ott, ahol nincs mire alapozni.